Lehet-e más nyelv az európai “lingua franca”, mint az uralkodó hatalom nyelve?

Erről beszélgettünk Andrea Chiti Batelli politológussal, aki – többek között – az alábbi írások szerzője: Una lingua per l’Europa, Unità europea e pluralità delle culture, La politica d’insegnamento delle lingue nella Comunità europea, Europa delle culture e Europa delle lingue, Intégration européenne et pouvoirs des Régions.

Az utóbbi időben több újságcikk és interjú foglalkozott az Európai Unió nyelveivel és azzal a kockázattal, hogy az angol nyelv térhódításával párhuzamosan ezek a nyelvek fokozatosan eltűnnek. Mi erről a véleménye? Ezek a cikkek nyilvánvalóvá teszik az alapvető tévedést, amelyet megtalálhatunk minden más, általam elolvasott, erről a témáról szóló munkában, hogy figyelmen kívül hagyják azt az egyszerű, társadalomnyelvészeti törvényt, hogy “lingua franca”-ként mindig az uralkodó állam nyelve szerepel. Ha ez az igazságtalanság tartósan fennmarad, csak hátvéd-harcot folytathatunk, de végül az angol tönkreteszi az összes, többi nyelvet. Az angol nyelv előretörése nap, mint nap gyorsul. Elég, ha megemlítjük, hogy a legtöbb, európai, tudományos folyóiratot angol nyelven adják ki, hogy az egyetemek és főiskolák hallgatóinak azt tanácsolják, hogy szakdolgozataikat angol nyelven írják meg, hogy néhány, olaszországi egyetemen már angol nyelven folynak az előadások. Az angol nyelvet tanítják mindenütt, az általános iskoláktól kezdve. Ez már – vagy ez lehet – a nem-angol nyelvek és kultúrák végének a kezdete.

Az Európai Bizottságban ma, legalábbis elméletileg, három munkanyelvet használnak, bár most szóba került negyedik nyelvként a spanyol nyelv használata is, - az olaszok nagy bánatára, akik a saját nyelvük előrenyomulását szeretnék látni.

Az, hogy Európa számára két, három, vagy négy munkanyelvet javasolnak, csak egy köztes állapot, amely kevésbé sokkolóvá teszi majd, hogy végül csak az angolt fogják használni.

Akkor mi lenne a teendő? Abban az Európában, ahol nagy számú analfabéta él, értelmetlenség általános többnyelvűséget javasolni, és egy európai lingua franca iránti igény egyre inkább érződik, különösen az Európai Unió

új tagállamainak csatlakozása után.

A jelenlegi helyzetben, sajnos, ez a nyelv nem lehet más, mint az angol, mivel a lingua franca – a babiloni, görög, latin, francia időkben – mindig a gazdasági, tudományos és katonai téren uralkodó hatalom nyelve volt.

A volt közoktatásügyi miniszter, Tullio De Mauro egy interjú során azt állította: “az angolnak csak nyelvi közvetítő szerepe van és az ilyen közvetítő nyelv sohasem szüntette meg a többi nyelvet”, legutóbb pedig azoknak, akik azt kérdezték, hogy az angol választásával nem kockáztatjuk-e a többi, nemzeti nyelv értékeit, azt válaszolta: “Ne hagyjuk magunkat komolytalan riadók miatt felizgatni, emlékezzünk arra, hogy amikor a latin nyelv hivatalossá vált Európa egyik szélétől a másikig, éppen akkor születtek meg a romanid nyelvek.”

Az uralkodó hatalom uralkodó nyelve mindig rombolóan hatott az uralma alatt lévő nyelvekre. Az angol nyelv támogatói és különösen egyes nyelvoktatási szakemberek álszent és bűnös módon elhallgatják és alábecsülik az éremnek ezt a szörnyű oldalát. A latin nyelv durván “nyelvfaló” volt és az antik Európában tönkretette azoknak az országoknak és népeknek a nyelveit, melyeket a Római Birodalom meghódított, - kezdve az én őseim, az etruszkok nyelvétől. Azonban, amikor a latin már nem volt többé egy Birodalom nyelve, és – ami talán még fontosabb – nem volt már egy bizonyos nép anyanyelve, akkor évszázadokon keresztül úgy szerepelhetett, mint a kultúra, a tudomány és az Egyház nyelve, anélkül, hogy gátolta volna az öreg kontinens vulgáris és más nyelveinek fejlődését: “nyelvfaló” hatása a Középkorban teljesen megszűnt. Tehát azok, akik támogatják, vagy csak rezignáltan elfogadják az angolt, egyúttal elfogadják azt a tényt, hogy a többi nyelv, beleértve a legfontosabb nyelveket is, nem több mint egy évszázad (*) során a dialektusok szintjére fejlődik vissza. Ez lesz az utolsó lépés a teljes eltűnés előtt, ahogy erre már egyre több nyelvész és más értelmiségi is rámutat.

Mindez komor jövőt jósol. Tehát el kell fogadnunk a társadalomnyelvészet törvényeit?

Csak egy olyan nyelv lehet európai és egyetemes lingua franca, amely senkinek sem az anyanyelve. Csak egy ilyen nyelv nem fenyegeti tönkretétellel a többi nyelveket, sőt tiszteletben tartja és védi fennmaradásukat. Ez egy másik, sokak által – úgy tűnik, hogy szándékosan – figyelmen kívül hagyott igazság, amely mellett ki kell állnunk. Pillanatnyilag a társadalomnyelvészet idézett törvénye teljesen absztrakttá és utópisztikussá teszi egy semleges, tervezett nyelv kiválasztását erre a szerepre, először Európában, azután az egész világon. Igaz, hogy az eszperantó már készen áll az ilyen célú használatra, és több mint száz év tapasztalat bizonyította gyakorlati használhatóságát és azt, hogy könnyen elsajátítható. Igaz az is, hogy az eszperantó mindenkit egyenrangúvá tesz és nem teremt “a többieknél egyenlőbb és kevésbé egyenlő” népeket, de jelenleg az eszperantónak – és ez igen lényeges – hiányzik a politikai erő, az üzemanyag, amely földkörüli pályára juttatná.

Amikor az eszperantóról beszélünk, az emberek gyakran “húzzák az orrukat”. Azt kifogásolják, hogy az eszperantó mesterséges, íróasztal mellett megalkotott nyelv.

A közönség figyelmen kívül hagyja, hogy léteznek olyan nemzeti nyelvek is, amelyeket íróasztal mellett alkottak meg, mint pl. az új-norvég, az új-héber, vagy az észt nyelv. Martinet, a leghíresebb nyelvészek egyike azt mondta, hogy tulajdonképpen minden nyelv mesterséges, hogy ő maga is alkotott szavakat, mint nálunk Bruno Migliorini, aki könyvet írt “Szerzői szavak” címmel. Amikor egy nyelvtervezetet egy embercsoport elfogad, akkor az mindenképpen nyelvvé válik és úgy fejlődik tovább, mint minden más nyelv. Az eszperantó az indoeurópai nyelvcsalád tagja, amelyet az európai szókincs alapján alkottak meg, de egyidejűleg olyan morfológiai és mondattani szerkezete van, amely közelíti az agglutináló és izoláló nyelvekhez, így viszonylag könnyen megtanulható az ilyen nyelveket beszélők számára is. (**)

Az a politikai erő azonban, melyet Ön szükségesnek tart, nehezen tud rövid idő alatt létrejönni és aktivizálódni, ha figyelembe vesszük a probléma sürgősségét és az úgynevezett nemzetközi nyelv iránti bizalom hiányát.

A deus ex machina, amely megoldhatja ezt a látszólag reménytelen helyzetet, maga az Európai Unió lehet, feltéve, ha képes – ahogy a föderalisták remélik – átalakulni valódi szövetségi állammá. Akkor szüksége lesz egy belső, hivatalos, szövetségi nyelvre, amely a tagállamok egyikét sem hozza privilegizált helyzetbe, és egyben fel kell lépnie az angol hegemóniával szemben, amely elkerülhetetlenül nem csak nyelvi, hanem politikai jellegű hatalmi fölény is lesz.

Tehát csak reménykedhetünk, hogy valamikor megalakul az Európai Állam, amely számára szükségessé válik a semleges, szövetségi nyelv. Passzív várakozásra vagyunk ítélve?

Nem. A stratégia, melyet javasolni szeretnék, a következő: pillanatnyilag – dura lex, sed lex (kemény törvény, de törvény) – el kell fogadnunk az angol nyelvet, amelynek hic et nunc (itt és most) nincsen alternatívája, ha figyelembe vesszük a nemzetközi erőviszonyok egyensúlyát, vagyis inkább egyensúlytalanságát. Viszont egyidejűleg két fronton kell küzdeni: egyfelől nyilvánosságra kell hoznunk az angol-nyelvűség által okozott, középtávú kockázatokat, nem csupán az európai népek nyelveire, hanem kultúrájukra nézve is, melyek az őket kifejező nyelvektől megfosztva lassanként megsemmisülnek, feloldódnak egy nyomorúságos, globális angol-nyelvűségben. Másfelől pedig eltökélten, tudatosan, elkötelezetten kell küzdeni az európai föderáció megvalósításáért, aktív együttműködés szükséges azokkal a mozgalmakkal, melyek ezt a célt tűzték ki. Egyedül egy Föderáció tudja majd megvalósítani az eszperantó bevezetését, mint első lépést annak az egész világon való elterjesztése felé. Ám az idő kevés, és nemsokára elérjük azt a pontot, ahonnan nincsen visszaút. A tervezett nyelvre való áttérés költségei egy meghatározott időpontban túl magasnak tűnnek majd, sőt sokan lesznek, akik a költségektől függetlenül megvalósíthatatlannak fogják tartani ezt az áttérést. Ebből következik, hogy rögtön és energikusan el kell kezdeni ezt a küzdelmet, mindig szem előtt tartva a tétet: a nyelvek és kultúrák sokféleségét jelentő “európai identitás” fennmaradását, vagy megsemmisülését. Akadályozzuk meg, amíg még lehetséges, hogy bekövetkezzék ez a bennünket mind közelebbről fenyegető, nyelvi öko-katasztrófa, amely nem kevésbé súlyos, mint a környezeti öko-katasztrófa, és amely – az utóbbival ellentétben – még nem tudatosult bennünk.

Giorgio Bronzetti

(*) A Focus felmérése 50 évről szól

Fontos: A cikk 2006. június 28-án jelent meg a La Cronaca d’Abruzzo című napilapban, “Az angol nyelv előretörése és az európai kultúrák kockázata – veszélyben az európai nyelvi pluralizmus – Interjú Andrea Chiti-Batelli politológussal” címmel. Az interjút Giorgio Bronzetti a Disvastigo Hírügynökség igazgatója készítette, akinek a cikkei gyakran jelennek meg a régió újságjaiban, és aki egyben az Allarme Lingua nevű, nyelvvédő társaság elnöke.

(**)A piros betűvel írt részt hely hiányában ki lehet hagyni.

Az interjút magyarra fordította dr. Molnár Lajos